Zsidóknak írt levél, Zsid: deuterokanonikus újszövetségi irat. – 1. A címzettek és keletkezésének körülményei. Tartalmából világosan látszik, hogy a címzettek belefáradtak hitükbe és kezdtek elmaradozni az összejövetelekről (10,25). Nyilvánvalóan vonzódtak a megszokott kultuszhoz, ezért törekedhetett a szerző arra, hogy e kultusz viszonylagosságára rámutasson. Emiatt sokan a →zsidókeresztények közt keresték a címzetteket, annál inkább, mivel az érvek is az ÓSz-ből valók. Kétségtelen, hogy a →pogánykeresztények bibliai ismereteit nem szabad alábecsülni, és az is föltehető, hogy nagy érdeklődést tanúsítottak a zsidó rítusok iránt (vö. Gal 4,9; 5,1).  Mégis inkább zsidóker-ekre kell gondolnunk. Ezt a föltevést a 200 óta ismeretes cím is támogatja. Jóllehet biztos, hogy a zsidóker-ek gyakran fölkeresték a Tp-ot, így aligha lehetett honvágyuk a tp. kultusz után, a címzetteket mégsem kell okvetlenül Jeruzsálemben keresnünk. Ellenkezőleg: e föltevés ellen több érv is felhozható. A Zsid 6,10 csak nehezen hozható összhangba azzal, hogy Jeruzsálemben az egyh. segélyre szorult. Nem is az elöljárók (hégumenoi), hanem a közp. hatalom alá tartozott (13,7.17). Ugyanígy: a szóban forgó föltevés Pál szerzőségét is kizárja, mert Pál már nem térhetett vissza Jeruzsálembe (vö. 13,23). Helyesebb tehát, ha a címzetteket nem Jeruzsálemben keressük, hanem Antiochiában v. Pellában (C. Spicq), Kisázsiában (A. M. Dubarle), v. ahogy a legtöbb prot. és néhány kat. egzegéta is gondolja (pl. M-J. Lagrange), Rómában (vö. 13,24). Rómában az egyh. a szeretet gyakorlásáról volt ismert (6,10), az elöljárókat hégumenoinak nevezték (pl. Kelemen levele 1,3) és itt találjuk Római Szt Kelemen személyében a levél első tanúját is. Spicq úgy véli továbbá, hogy a levél tartalmából kikövetkeztethető: a levél olyanoknak szól, akiket a levita papi rendből kizártak (vö. ApCsel 6,7). A ~nek a Kelemen-levél (96) előtt kellett keletkeznie, sőt vsz. még Kr. u. 70 e., mert a szerző nem említi a Templom pusztulását. A pontos keltezés összefügg a szerzőség kérdésével. – II. A K-i egyh. Pált tekintette a ~ szerzőjének. Egyiptomban is nagyon régtől tanúskodnak Pál szerzősége mellett: Pantaenus (180 k.), Alexandriai Kelemen és Origenész, bár ő egy harmadik személlyel is számol (írnokként). Ny-on korán idézték a levelet (Római Szt Kelemen), de a szerzőre való hivatkozás nélkül. Kb. 350-ig nem számított kánoninak, így tehát Páltól valónak sem. K-i hatásra 350–450: került be a kánonba. Eredetisége ellen főleg ezt a 3 érvet hozzák föl: 1. Nyelve és stílusa jelentősen eltér Pál leveleinek nyelvétől és stílusától. Jóllehet a szerző számára a gör. idegen nyelv volt, mégis tiszta a nyelvhasználata, a stílusa kiegyensúlyozott, távol áll attól a szenvedélyességtől, mely hasonló esetekben jellemezni szokta Pál stílusát (vö. Gal). – 2. Páltól eltérően a szerző nagyon pontosan idéz, legtöbbször a LXX-sal összhangban. Az idézetek másképpen vannak bevezetve, mint Pálnál. – 3. A fő érv a tartalmat érinti. Kétségtelen, hogy a ~ sokat tartalmaz Pál gondolataiból, pl. Krisztus közreműködése a teremtéskor (1,2, vö. Kol 1,15), megaláztatása (Zsid 2,14–17, vö. Fil 2,7), méltóságban az angyalok fölé emelése (Zsid 1,3–14; vö. Ef 1,20) stb., de a közp. kérdést, Krisztus főpapságának kérdését hiába keressük a biztosan Páltól való levelekben; ugyanakkor a ~ sem érinti a többi levél fő mondanivalóját, közp. kérdését. Már Órigenész (Euszébiosz, Egyhtört. VI,25) egy írnok föltételezésével próbálta áthidalni a nehézséget, de ez a megoldás nem kellően árnyalt válasz. Ha Pálban látjuk a szerzőt, akkor legalább azt föl kell tennünk, hogy ő adta a megbízást és ő határozta meg fő vonalaiban a levél tartalmát. Másfelől: nem lehet a tartalmat és a formát egymástól elszakítani, mert a ~ műszóhasználatában már teol. rejlik. Így azt kell föltennünk, hogy Pál megbízott a levél megírásával egy írnokot, aki jól ismerte egész gondolatvilágát, egyébként azonban teljes szabadságot élvezett. Maga Pál jóváhagyta a levelet és saját kezűleg zárta le. Hogy ki volt ez a "szerzőtárs" írnok, azt nem tudjuk. Némelyek gondoltak Lukácsra, Kelemenre, Istvánra, Szilásra, Júdásra (Dubarle), Arisztionra (Chapman), Aquilára és Priszkára (Harnack) stb. A legtöbbször mégis Barnabás került szóba (vö. Tertullianus, De Pudititia 20); Bornhäuser, Dibelius, Riggenbach, Strathmann stb.). Napjainkban többen emelnek szót Apolló mellett (Manson, Osty, Spicq). Az ApCsel 18,24–28 Apollóról adott jellemzése valóban illik a ~ szerzőjére. Ugyanakkor ellene szól e föltevésnek az, hogy a hagyomány (az alexandriaiakat is beleértve) egyöntetűen hallgat róla. – A levél egysége ellen nemigen hoztak föl érveket. Némelyek a Zsid 13 eredetiségét arra hivatkozva vonják kétségbe, hogy erőteljesebb páli vonásokat mutat, mint az 1–12, jóllehet gondolati tartalmuk közös. – III. Tartalom és felépítés. A ~ közp. kérdései: Krisztus főpapsága, az ÓSz és az ÚSz egysége és a ker-ek hontalansága a földön. – 1. A ~ a megváltást kultikus drámaként állítja elénk. Krisztus a főpap (3,1; 4,14; 8,1; 9,11), a közvetítő Isten és az ember között (5,1). Ő a világ alkotója (1,1–3), fölötte áll az angyaloknak (1,4–14; 2,5–17), mindenben hasonló lett hozzánk (2,16–18; 5,7), hogy együtt érezhessen velünk és közbenjárjon értünk (4,15; 5,2; 7,25). Ahogy a Lévi törzséből való főpap belépett a szentek szentjébe az áldozati állat vérével, hogy a kiengesztelődést kieszközölje (9,7; vö. Lev 16,14), Krisztus is belépett a mennyei szentélybe (Zsid 4,14; 6,19; 9,24), hogy saját vérét ajánlja föl az Atyának (9,12; 12,24). Csak egyszer halt meg, de állandóan felajánlja áldozatát Istennek (9,28). – 2. Ezeket a gondolatokat a szerző az ÓSz-ből vett párhuzamokkal világítja meg. A ~ az első nagyobb méretű és átfogóbb kísérlet az ÓSz krisztológiai értelmezésére. Az ÓSz nem csupán a kifejtett gondolatok igazolására szolgál, hanem – a hit forrásaként – egyszersmind Krisztus személyére és küldetésére is új fényt vet. Az ÓSz így "ker." kv. a szerző számára, melyet csak a beteljesedés (7,11), vagyis az ÚSz →eónja felől lehet helyesen értelmezni és megérteni. A régi kultusz csak hasonlít a mennyei lit-hoz, annak mintegy az előképe (9,9; 11,19). Így csupán a mennyei lit. igaz a szó jánosi értelmében; más szóval ez az ősminta (analogon primum), melytől minden más a nevét kapja (8,2; 9,24). Az ÓSz árnyék (8,5; 10,1): nem csupán azért, mert a későbbi valóság tökéletlen előképe, hanem azért is, mert azzal, mint léte egyetlen okával szervesen összefügg. – 3. Krisztus nem egymagában vonul be az égbe, hanem mint az első (vö. 2,10; 6,20) és a pásztor (13,20), aki utat nyit a hívőknek (10,20). A ~ a hívő életét úgy állítja elénk, mint zarándoklatot a mennyei szentélybe (vö. 4,16; 12,22); a lit. menetben Krisztus, a főpap van az élen, és magával viszi övéit. A földön hontalanul úton vagyunk az Atya háza felé (11,13), ahol az örök főpap lakása van (3,2–6; 10,21); egy új kivonulás van folyamatban az Ígéret földjére (13,13). Ez az út a hit útja (10,22; 11,6) a szó legtágabb értelmében: a kinyilatkoztatott igazság elfogadására (12,25), a hűséges kitartásra és az állhatatosságra (3,7–4,13; 6,11; 10,32–36; 12,7), valamint az Isten gondviselésébe vetett rendíthetetlen bizalomra, az ősatyák példája szerint (11). – A ~nek nincs szigorú logikával felépített szerkezete, jobban mondva: saját logikája van; bizonyos kérdések ismétlésén és összekapcsolásán alapszik, melyeket a szerző egymás után koncentrikus körökben tárgyal. A levél nem teol. tanulmány, hanem írásba foglalt prédikáció (13,22; vö. ApCsel 13,15). Azt, hogy a levelet homíliának szánták, az olyan részletek tanúsítják, mint a Zsid 2,5; 5,11; 6,4, valamint a néhány szónoki túlzás, mint pl. 6,4–6. A teol. elemzések a figyelmeztetések megalapozására szolgálnak. A fő kérdés Krisztus főpapsága (7,1–10,18); ezt készíti elő Krisztus isteni és emberi természetének bemutatása (1,5–5,10), és ehhez csatlakozik – mintegy a kérdés lezárásául – az a hitre való felbátorítás, melyet a 10,19–13,21 tartalmaz. Nagyobb tanító jellegű közbevetések: 3,1–4,16 és 5,11–6,20. Az egészet egy klasszikus mintára készült bevezetés (1,1–4) és egy személyes jellegű befejező rész (13,22–25) foglalja keretbe. R.É.

BL:1959.